Egy kislány balladája

Egyszer réges-régen - jó apám mesélte;
Egy kisleány született a ház örömére.
Májusi csillagok ragyoktak az égen
Virágok illata suhant át a réten.

Szelíd arcú anyám dalokkal ringatott,
Tavaszi szél szórta az orgona illatot.
Nemsokára kis öcsivel lepett meg a gólya,
Igy már hárman lettünk az öröm megtartója.

Fenn csillagokban minden meg van írva;
Az életünk útja nemcsak rózsák szirma-
Vannak tündér éjszakák, és vidám, szép napok,
De, lehet borús az ég, s jöhetnek viharok.

Egyszer, figyelgetvén, az éjszaka lámpását,
Kialudni láttam, egy csillag ragyogását.
Anyám szemeiből aranykönny szivárgott,
Átölelni készült az egész világot.

Május volt ismét, virágok nyíltak,
De nekem már nem fénylett a szép hajnalcsillag.
A tündérek, kik szórták egykor a virágot,
Elrabolták tőlem drága jó anyámat.

Kismadarak csicseregtek a tavaszi szélben,
Angyalsereg kisérte anyámat az égbe.
-Mért aludt ki Istenem, jó  anyám csillaga?
Hisz még alig járt át a szeretet illata.

A fájdalomtól szívem majdnem megrepedt
Mért csapott meg Uram a Te itéleted?
-Kislányom, ne vizsgáld te a csillagokat,
Életed a földön nem csak rózsa illat.

Nem vált el végleg édesanyád tőled,
Lesz még találkozás - felszárad a könnyed.
Én Fiamra helyeztem a világ Igáját,
Te is ki kell álnod  az idők próbáját.

-De, hiszen jó Atyám, Jézus a kereszten
Meghalt, hogy vérével minket is megmentsen.
Miért van mégis úgy, hogy vérzenek a szívek,
És az ártatlanok meg kell szenvedjenek?

-Kislányom, kicsiny vagy, sok mindent nem értesz;
Életed útján, még sok csipke megmérgez.
Ezen a földön senki nincs büntelen
Felfeszítik Fiamat az emberek szüntelen.

Vinnie kell mindenkinek egy keresztet
Segíteni fogok, - vigyed a tiedet!
Ne félj a vihartól, Jézus fogja kezed,
Mindig előre nézz - megment majd a hited!

De, nekem a szívem egyre jobban vérzett,
Angyalok fűztek könnyeimből ékszert.
Előmbe kerültek gonosz emberek,
Kioltották szívemben mindazt, mit szeretek.

Nem szívesen vittem, gyűlőltem keresztem
nem úgy sikerült, ahogyan álmodtam életem.
Isten ám figyelte lázzadó szívemet,
Jézus már nem fogta reszkető kezemet.

Észrevétlen elragadott a világnak árja,
A lázas szeszélyek, az ifjúság szárnya.
Mámort űzött velem a színes képzelet
Az illatos rózsa megszúrta kezemet.

Az Urat kiáltottam ismét félelmemben-
Egyedül maradtam a nagy küzdelemben.
Megváltó Jézusom, könyörögve kérlek;
Még egyszer találj meg!- Nélküled úgy félek!

Az ég Úra ismét felém nyújtá kezét,
Keblére szorítva, megfáradt gyermekét.
Hálával néztem fel a magasságos égre
Angyalok örömkönnye potyogott a földre.

-Bánom ó jó Atyám, hogy hálátlan voltam,
A keresztet, mit adtál boszúsan vonszoltam.
Fiadat adtad, hogy fogja a kezemet,
De, én nem ismertem áldott szereteted.

Bocsásd meg kérlek minden vétkemet,
Ne engedd el többé Jézus a kezemet!
Nagyságodat Uram, csodálattal félem!
Ne engedd meg soha Nállad nélkül élnem!!! 

                                                Posztos Lenke
                                                             verse
Szerzői és minden jog fenntartva!