A végső szerelem

Esteledik, késő van már,
Vándor útam, végére jár...
Megállok egy pillanatra;
s visszatekintek az útra.

Ködben látszik tova messze...
tövissel az út kezdete;
Itt-amott egy szines rózsa
illatozik a gyomokban.

A keskeny úton indulok;
Mögöttem nyiló virágok..,
De, mint kinek nincs más gondja,
egy veszett vihar széjjel-szórta.

... A széles útra átmegyek;
Útitársat keresek...
De lelkemnek nincs már nyugta
érzem, nem visz ez a jóra!

Buzgón, ifjú lendülettel
haladok a nagy tömeggel...
Nyomoz ám a félelem;
érzem,  az Úr nincs velem!

Megállok az út szélére,
Keresek az emlékekbe;
A keskeny útról, látni mily bús
tekintettel figyel Jézus.

Elröppen a szines mámor;
Könnyem árad, mint a zápor.,
s mignem a szám szóhoz jutna,
térdre lehullok a porba!

"Bocsáss meg, hogy eltévedtem;
a keskeny útról messze tértem.
Ha Te nem keresel újra,
torkig sülyedek a porba!

Áldom Úram, amit adtál!
Azt is, amit megtagadtál;
A nem telyesült vágyakat,
s a megsemmisült álmokat.

Mindent, amit értem tettél.
Azt is, a mit visszavettél.
Elvetted a bűneimet,
s letörölted könnyeimet.

Szeretettel átkaroltál...
Szenvedéssel megoktattál!
Rózsák helyett tövist szedni
tanitottál, alázatos lenni!

Semmiből sem adtál sokat,
de adtál bőven áldásokat.
Maradj velem ó Égi Fény!
...Az életem estélyén.

...Lassan, mint az óra botja,
Megy tovább az élet útja...
S én hódolattal hálára kulcsolom a kezem;
Köszönöm, hogy Te vagy Úram,
a végső szerelem !

                                          Posztós Lenke
                                                 verse
Szerzői és minden jog fenntartva!