Junius van ismét, s most sok, sok év után,
diákkorunk ifjú lángja szívünkbe vissza száll.
Ma, itt vagyunk, mint öreg tölgyfák, kik aszályt, vihart átéltek.
Szívünkben, most ismételten feltőrnek az emlékek.
Akárcsak az őszi lombok s a lehulló levelek,
álmaikról, vágyaikról, szép tavaszról mesélnek.
Az együtt megélt élményeink úgy szívünkbe maradtak;
gyermekkorról, ábrándokról, az életről vallanak.
Hogy izgultunk mi a padban: Jaj, szólítnak, felelek!
Mintha diák vagyok újra, s elragad a képzelet.
Emlékeztek, hogy ujjongtunk, ha tanévünknek vége lett?
Körülöttünk már az élet szép varázsa lüktetett.
A gondtalan gyermekkorunk tovaszállt a szép nyárral,
s a nagy betűs Életbe léptünk akarással.
Hullámvasút ám az élet, egy kalandos utazás...
Jó haladni afelé, mire szívből nagyon vágysz.
Voltak, s vannak nehéz batyuk, mit cipelni nem könnyű,
de, ha bízol Istenben, a nehézből lesz gyönyörű!
S ha vannak körülmények, sokszor ostobák,
- jó tudni; hogy mulandóak, s menni kell tovább!
Ifjúságunk sasként elszállt,; gyorsan, sebesen.
Pedig milyen szép is volt az első szerelem...
Lassan elhervadunk, mint a kis virág,
bár úgy éreztük; bennünk rejlik az egész nagy világ.
Tanítómester volt az iskola s az élet.
Szabályokra tanított, mely betartásra késztet!
Ha jól szemléltük; tanultunk, okultunk belőle.
Előttünk állott a kapú, s a kulcs a kezünkbe.
Ma, már minden élmény az emlékünkben él,
s az idő elteltével, az évek fényénél,
tehetünk még sok jót és tömérdek szépet,
hisz mindig új élmény vár, ha útad tovább léped.
Emlékszünk a tanárokra, osztálytársra mind!
Hová lettek, vajon hányat láthatunk megint?
Elszálltak az évek, s mi váltunk évszakot,
osztálytársaink közül is egy néhány itt hagyott.
Elmentek... Ott fenn vannak egy más dimenzióban.
Egy szebb hazából köszöntenek, s figyelnek boldogan.
De nekünk jó Atyánktól még van feladatunk...
Neki ezért s mindenekért hálával tartozunk!
Megköszönjük Néki a diákéveket,
melyek a régmúltból oly sokat üzentek.
S táplálták bennünk az életet s az erőt,
hogy hűséggel megálljunk Isten s ember előtt!
A tovaröpült évek után találkozni ó de szép!
Vajon hasonlít még hozzánk az a régi ifjú kép?
- Nézzük egymást, s felkiáltunk: Jaj, de sokat változtál!
Ám, őszhajaddal, homlokránccal, most is szépnek maradtál!
Im, most sok év elteltével ismét találkoztunk!
Elröpült az idő; immár szülők s nagyik vagyunk.
Elmesélnünk is túl sok, mit az élet adott...
Hogy eltelt az idő, és mennyi mindent hozott.
De legbelül, csak azok vagyunk; szeretők és érzők.
A körülöttünk történteket - belülről nézők.
Közben tovább élvezzük az életet, magát,
s megnyerjük a reménytelennek tűnő, nehéz csatát.
Utunk javát megjártuk már, s az elmúlt számos évek
elszáguldtak fölöttünk, de élnek a remények.
Szívünk ma is egymás felé nyitott épp mint régen.
Arcunkból egy öreg diák mosolyog oly szépen.
A fejünket már dér lepte be, ráncos lett a homlok.
Elmúltak az évek, s közben jöttek bajok, gondok.
De azért a lélek még fiatal és bohó.
Csak vágyaiban, álmaiban lett kevésbé mohó.
Hogy együtt vagyunk, örül szívem, s nem kívánok egyebet:
Adjon Isten egészséget, és sok nyugdíjas éveket!
Az elmenteket megsiratjuk, szívünk őket fájja.
Mi, hogy együtt lehetünk, legyen örök hála!
A hátralevő éveinket töltsük szeretetben,
családunkkal, barátokkal, éljünk békességben.
Örüljünk az unokáknak, s más óhajom nincsen:
Amíg ismét találkozunk, - hordjon tenyerén az Isten!
Minden jog fenntartva!
