Kerestem a szeretetet, mint egy fénysugárt,
de a boldog percek mögött keserűség várt.
Kifürkésztem minden helyet, hol a gyönyör honol,
s nem találtam csak fájdalmat, kéklő eget sehol.
A szeretetnek énekeltem, mint a kis madár,
ki zöldelő kis ágacskán hitvesére vár.
Jártam a világot hosszába - széltébe,
de sehol nem akadtam lelkemnek békére.
Kerestem a szeretetet, mint egy virágszálat,
s helyette csak gyomot kaptam, nem is egyet, -százat.
Pedig pálmaággal vártalak szeretet!
Mondani akartam: Maradj...oly jó veled!
De egyszer az úton, egy vándorra akadtam.
Nagy terhet cipelt, s utánna szaladtam.
Ruhája szakadt volt, testén vérző sebek-
Itt-ott hideg köveken csillogó vércseppek.
Gúnyolódók zsivajgása kisérte mindvégig-
meleg vércsepjei a megbocsátást kérik.
Fejébe mélyedve egy tüskés koszorú-
leköpködött arca szelíd, szomorú.
Nem szólott egy szót sem, de láttam tekintetét;
alázattal vitte a világ összes szennyét.
Szemében voltak titkai a mennynek,
amilyent nem láttam én soha senkinek.
Hová viszed vándor, azt a súlyos terhet?
Miért kell a hegyre ezt mind felcipelned?
- Kérdeztem, s Ő felelt: El kell ezt hordozzam,
hogy a megbocsátás tengerébe dobjam.
De, te, kit keresel oly szomorúan, búsan?
Kérdezé, s rám nézett mélyen, meghatóan.
Én... én...felelém, úgy mint aki dadog;
-a Szeretetet keresem.., s Ő mondá: " Én vagyok! "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése