Amint fonogatta
álmainak láncát,
bámulva csodálta
a pillangók táncát.
Egy rózsaszínű felhő
a hold elé került,
s az ábrándozó lányka
mély álomba merült.
Szelíd tavaszi szél
simogatta haját,
s Tündérország közepében
találta már magát.
Aranyhajú tündérek
vették körös-körül,
ilyen nagy csodának,
nem akárki örül.
Mélyen elbűvölte
e hihetetlen csoda;
még a verébnek is
színes volt a tolla!
De, mit látni ott, tova
a szivárvány útján?
Egy daliás ifjú
vágtat paripáján.
Megtorpant lovával
némán állt elébe;
a lány tekintete
rögtön elbűbölte.
Majd, amint az erő
visszatért inába,
-"Maradj velem:" -kérte őt,
szép Tündérországban.
Kupidon ez alkalmat
el nem szalasztotta;
-fogta nyílvesszőjét,
s a lány szívét átszúrta.
Felnyíttá a hajnal
nyugvó szempilláját,
s így a lány elhagyta
az álmok birodalmát.
Vörös színben festett
a kelő hajnal színe-
kegyetlenül kalapált
a fiatal lány szíve.
Az esthajnalcsillag
az égen, mikor kigyúlt,
szívszakadva könyörgött,
hogy meglelje a fiút.
Kupidon, a huncut,
ismét célba vette,
s mindkettőjük szívét
nyilával átlőtte.
Egy bájos pillantással
szerelmet fogadtak,
szívük melegétől
majdnem elolvadtak.
Úgy tűnt, ismét álom,
s talán felébrednek,
így az éjszakán át
aludni se mertek.
Hogy lepecsételjék
nagy szerelmüket,
kézen fogták egymást,
s oltár elé mentek!
De, a szerelemnek,
hogy sose lehet vége,
azt csak nóta mondja,
s így van a mesékben!
Alig, hogy az évszak
levette köpenyét,
az ifjú máris kereste
más lánynak szerelmét.
Hazug, ravasz Kupidon!
- Mond meg ó holdsugár;
-az igazi szerelem
csak a Tejúton jár?
Mondd meg hát kérlek,
a szerelem titkát;
-mért válnak hamuvá
a lángra lobbant szikrák?
- Lányom, csak a Napfény
oszlatja a ködöt!
A szívek mélyén keresd
az igazi gyöngyöt!
Belül lakózik az,
mire szíved vágyik!
Csalóka egy álom
ami kívül látszik.
A nagy szerelmekből,
olykor tüske marad...
Tanuld meg, hogy imádni,
csak az Istent szabad!!!
Minden jog fenntartva!
