Mindentől tanuljál

Árazd ki Istenem
a világra kegyelmed,
Mert a bűn megfordittá
az eredeti rendet.

A csendet feltörte
a világ dübörgése,
A zajtól nem is hallszik
a madár csicsergése.

Az egyszerü dolgok
unalmassá váltak
Fényűző vágyaink
az egekig szálltak.

Nem hallgatjuk már
a folyók csobogását
Tűzjáték vette át
a csillag ragyogását.

Meg is változtassuk
szinét a virágnak!
Ellensége lettünk
a teremtett világnak.

Egykor a fenyvesek
a felhőkkel játszottak,
Most egy pattintásra
a földre húllottak.

A hegyeknek csúcsa
az ég fele mutat,
De a tekintetünk
a mocsárba kutat.

A Holdat csodálni
egykor úgy szerettük
Ő tanitott minket, hogy
jobbak is lehetünk.

A kövek is mutatják
mennyit kell beszélnünk,
De, mi hova tovább
zajosabbak lettünk.

Tanits meg Úram
az egyszerüt szeretni,
Mutatsd meg az útat
Hozzád közeledni.

- Csak a szelid szellő
ringatja a fákat
A sötét, viharos ég
vizeket áraszt.

A tűz megmutatja;
mit kell elégessél,
A viztől tanuld meg;
vissza sose lépjél!

Tanulj a folyótól,
hogy kell medret szabni,
A magas sziklától
Szilárdan állni.

A kis hangya példát ad,
hogy szorgalmasan élj,
A tücsök zenéje, hogy
semmitől se félj!

Tanuld meg a Naptól!
 Nem feled lemenni!
A hüséges ebet is
a gazdája szereti.

A báránytól tanuld meg;
ne legyél makrancos,
Az árnyék azt mutatja;
légy alázatos.

Tanulj a szellőtől,
mely simogat szeliden,
Hogy zarándok útadon
járjál észrevétlen.

A fehér liliomtól,
mindentől tanuljál,
Hogy életed alkonyán
kudarcot ne valjál.

Sok, az éveivel
szégyenkezve számol,
De,az érett gyümölcs
leesik a fáról.

És hogy az ég alatt
semmi nincs feledve,
A hernyó megmutatja,
ha betesznek a földbe.

Minden megtanithat,hogy
ne légy nagyravágyó
Ne töltsd meg szivedet
azzal, mi mulandó.

Ember fia tudd meg,
az életed végén,
Nem az fontos mennyit,
hanem hogyan éltél!

szerző:
Posztos Lenke










.