Posztós Lenke: A nő, a teremtés csodája

A nők, rejtélyes, csodás lények;
egy virágért is csókkal válaszolnak néked.
A nő, tetőtől talpig élet;
ha szeret, magát is feláldozza érted.
Lány, feleség, asszony és anya,
a virágos kert tavasz illata.
A nő, olyan, mint egy virág;
ki szeretetet, törődést kiván.
A magasság és mélység titka;
édesanyánk nélkül, hogy születtünk volna?
Gondoskodó, féltő, meg nem áll,
tekintete elkisér, vagy megdorgál.
A nő az, aki mindig ámulatba ejt;
fellobantja, s viszi végig a szerelmet.
A nő egy olyan erő birtokában van,
amelyet a férfiak nem ismernek sokan.
Magába folytja, bármit is érezne,
mosolyog akkor is, mikor sírni kéne!
Sír, amikor boldog, és nevet, mikor fél,
dalol, mikor könnye az ajakáig ér.
Harcol hősiesen, azért, miben hisz,
szenvedőt, beteget az orvosokhoz visz.
Örül, hogyha születésről, eskűvőről hall,
szíve összetörik, ha barátja meghal.
Lelke; tavasz-illat, ragyogó szépség,
bár oly sokszor epeszti aggodalom, kétség...
Tekintete elvezet a szívhez,
mely iránytű a legmélyebb hithez.
Királyfi szívének rózsaszínű való,
a fázó szerelemre rózsás csók- takaró.
A hitehagyottakért hitbéli imát ád,
mely az ég trónusa elébe kiált,
hogy áldás legyen, amit megkoronázott;
egy kétségekkel teli koborló álmot,
s felemeljen bátorságot adva
a vágyak tengeréig, a kéklő magasba.
S megfürödve ott, az élet vízében,
szép Tündérország örök reményében,
minden mesét valósággá váltson,
s mellette a férfi örömkúttá váljon.

  Posztós Lenke verse
 A vers megosztása, másolása, csak a szerző
nevével és a vers cimével együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva.