Isten vándormadarai sorra útra kelnek,
útjukon kísérik kóbor égi szelek.
Magukkal viszik a forró, vidám nyarat,
Ők is Isten hírnökei, velünk élnek itt lent,
nyarat visznek, tavaszt hoznak, küldetésük oly szent.
Kora reggel dicsőítik dalukkal az Urat,
betartják a törvényeit, habár nem tanulnak.
Elszállnak most messzire, s csak az Isten tudja,
mily sok veszély fenyíti s hányan térnek vissza.
Lakatlan lett fészkük, rideg és kopár
nincsen benne élet, nincs benne már madár.
Üres és szomorkás nélkülük a tájék,
vidám daluk hiánya szívemben úgy fáj még.
Mintha mindig valamit magukkal elvisznek,
nem tudom hogy miért, de fáj nekem ez érzet.
Fenn a felhők útján hasítják az eget,
útjukat követik vágyak, völgyek, hegyek.
Bennem is szárnyra kel az érzés, a képzelet,
hisz szárny nélkül nincsen lét, s halott a költészet.
Minden jog fenntartva!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése